Photo search

A feleségének pedig itthon volt kozmetikai intézete. Ő volt Pataky Aranka. Gyönyörű volt a kozmetikája a Palace mozi fölött.

Ármin bácsi korban András bácsi után következett, szintén kozmetikus lett. Egyedül ment Amerikába, s ott nyitott egy kozmetikai üzemet, amelyiknek még Párizsban meg Bécsben is volt részlege.

András bácsi volt a legidősebb fiú. Írói, költői hajlamokkal rendelkezett. 1920-ban, a kommün [Tanácsköztársaság] után valamiért – ki tudja? – menekülnie kellett. Ő és fivérei valószínűleg baloldaliak voltak. Amikor a Horthy-rezsim kezdődött, akkor mentek ki külföldre mindannyian [András, Ármin és Mózes].

Én találtam meg mindig az áfikóment [(héber) az a kovásztalan kenyérdarab, amelyet a széder végén fogyasztanak el], mert azt Lajcsi bácsi úgy dugta el, hogy én találjam meg. Én mondtam el a má nistánát [(héber) a négy kérdést], és egy tavaszikabát vagy egy ruha rendszerint abból jött ki.

Lajcsi bácsinak volt felesége [Hercog Erzsébet, Bözsi néni], de gyerekeik nem voltak, éppen ezért egy kicsit engem a magukénak is tekintettek. Ők tartották a széderestéket, amelyre anyukám, apukám, a nagymamám, nagypapa akkor már nem élt, a bátyám és én voltunk meghívva. Szép emlék nekem.

Nekem iszonyúan megrázó volt a dolog. Mentem a kórházba, hogy meglátogassam, és akkor mondták, hogy meghalt, akarom-e látni? Levittek a boncterembe, fölhajtották a lepedőt, és megláttam meztelenül – egy halottat. Rettenetesen megrázott, mert én ezt a nagybátyámat nagyon szerettem.

Állítólag a segédje följelentése alapján hívták be muszosnak [munkaszolgálatosnak] Nagykátára [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.], ahol a Muraihoz került, aki hírhedt ember volt. Egy hét alatt nagyon beteg lett, kiújult a gyomorfekélye. Fölhozták Budára, a katonai kórházba, megoperálták, a műtét sikerült, ő meghalt.

Közülük Lajos, a Lajcsi bácsi állt hozzám a legközelebb, talán két-három évvel volt idősebb nála. Kereskedő volt. Sikerült egy fűszerüzletet nyitnia a Király utca környékén. Azt a későbbiek során elcserélte egy nagyobbra, amiből egy gyönyörű szép csemege üzletet csinált.

Anyukám, Ilona, 1895-ben született Barátoson. Úgy mesélte, négy polgárit végezett el még kint. De lehet, hogy nem volt az négy polgári, csak hat elemi.

Énnekem az a sanda gyanúm, hogy az első világháború után, az 1920-as években kezdődtek már bizonyos zsidóüldözések, és valószínű, hogy lehetetlenné tették nagyapámat. Erős lehetett a ráhatás, hogy szűntessék meg az üzletet, ami túl előkelő helyen volt számukra. Ekkor meg is szűnt.

Ők vezették az üzletet, anyukám is itt dolgozott, később az édesapám is beállt.

1916-ban a románok bevonulása miatt menekültek Pestre. Attól kezdve itt éltek.

Akkor nagyapám már nem tanító volt. Egy kocsmát meg egy fűszerüzletet nyitott, abból éltek. A nagymamám szülte egymásután a gyerekeket, azokat el kellett tartani.

Tehát Barátoson nagypapa megismerkedett a nagymamámmal, és összeházasodtak. Ő volt a Frieder Cilike.

A családi legendáriumból tudom, hogy a nagypapám Máramarosszigetről [Máramaros vm.] származott. Ő is tanítóféle volt, de vallási tanító, úgynevezett melamed. Nagyon vallásos volt, ortodox, szigorúan betartott mindent élete végéig.

Édesapám, László, Rózsahegyen született 1892-ben. Valószínűleg négy polgárit végzett.

Berta néni a gettóban meghalt. A háború utáni időkről már nemigen tudok, férjhez mentem, elkerültem – a családnak ez az ága tőlem leszakadt.

We arrived in Auschwitz at night, and that was some experience, I can still see it before my eyes. For one, there were lights everywhere, because everything had to be horribly lit up, then there were electrical wire fences everywhere that separated the individual camps. I remember the horrible light and bellowing on the ramp. The prisoners from the commando that was disembarking us were bellowing, the Germans were bellowing, a person felt like he had landed in a different world.

One day in March 1944 we received a definitive summons for the trip to Auschwitz. We had been summoned to the transport once already, but at the time I had a middle ear infection, so we were exempted from the transport, because acutely ill people weren’t transported to the East. Of course, the second time we didn’t manage to again avoid the transport. I remember the trip very well; this time it was quite cruel, they transported us in these cattle wagons.

We used to attend various concerts, there was activity, interests were enlarged upon. I, for example, collected razor blade wrappers. I walked around those huge army washrooms, where the men would shave, and collected razor blade wrappers. I had a whole large collection, and I and the others that also collected them would trade amongst ourselves. That also remained in Terezin when we left.

Elég nehezen kezdték itt az életet. Egy darabig vagonban laktak. Ez az első világháború idején történt, s akik menekültek, nem kaptak lakást. Aztán valahogy a Zugligetben lett egy lakásuk és egy nagyon szép fűszerüzletük a Szép Ilonkánál. Fénykép is van róla. [Lásd a képanyagban.] Ők vezették az üzletet, anyukám is itt dolgozott, később az édesapám is beállt. Anyukám fiútestvéreinek nagy része katona volt az első világháborúban, apukámról nem hallottam, hogy katona lett volna.

Terezin also had a cultural life. There were performances of the children’s opera Brundibar.

In Terezin I lived with my sister and mother, my father lived separately in the ‘Hannover’ barracks. We lived on Nadrazni Avenue in one of the buildings that had been adapted for the arrivals. There were ten women and three children living there in one room. When I later considered it, life in Terezin wasn’t again that cruel for me. Though my sister died there, but at the time, as a child, I didn’t feel it as much, as opposed to my parents, for whom it must have been a horribly cruel blow, to have a young child die. Lenka was eight years old when she died of tuberculous meningitis.

So we had to get off at Bohusovice, which was still about three or four kilometers from Terezin. That doesn’t seem like much, but I was wearing a lot of clothing, I had a winter coat on, so I was sweating a lot, I was dragging a bag – I can’t exactly remember what I had in it. It was too much for me; I was sweating and crying that I can’t go any further. At that time my father started in on me, told me to look at Lenka, how brave she is, that she’s not crying and is walking on, and at the same time she was younger than me. So I have a vivid memory of this experience, that I was this weakling boy. In the end we somehow crawled our way to Terezin.

In the fall, 3rd November 1942, we got on the CG transport to Terezin. The whole Pardubice region one day got a summons; we got a summons to gather in the Pardubice Commerce Academy, which was conveniently located, as it was right beside the train station.

A harmadik nővér a Berta néni, ő férjnél volt, a Kádár utcában lakott. Férje Csiki Imre, egy szakszervezeti korifeus volt, erősen szociáldemokrata beállítottságú, már a két háború között is, meg utána is. Sokat volt illegalitásban.

Our family associated with about six Jewish families – the Klacers, Klaubaufs, Seiners, but I don’t remember the other names. My parents weren’t particularly religious, my father, nevertheless, was a little closer to faith, as he was from Poland. But at home they didn’t pray, neither did they go to the synagogue on Saturday, only during the high holidays, when he took me there a couple of times.

Officially I couldn’t go to the third grade and I began attending these secret classes for Jewish children. We would meet by the Pardubice synagogue and the classes were held in the rabbi’s apartment. The Pardubice rabbi was named Feder, if I remember correctly.

I remember that I had to go to this school via a long detour, because as a Jew I was already wearing a star and wasn’t allowed to be on certain streets.

In Pardubice I started attending school, I managed to only finish two grades, then they banned us from attending a normal school.

I remember that a little ways off from us along the road into town, when you walked through the park, there was this little shop in town, in whose display window the ‘Vlajkari,’ members of Vlajka [10], an organization of Czech Fascists, had an information center. Back then I was attending second grade, I already knew how to read, so I could read what was written there. There were texts aimed against Jews. Jews were drawn there with these big noses, they looked like disgusting creatures. I remember it very well, that I was standing there, read it, looked at the pictures and thought about it.

At that time my father lost his job, they fired him from the Kudrnac company, that I remember well. They sent him to work with other Jewish men: in Pardubice they cleaned the brook, sewers; they walked about with shovels and did various manual labor.

We had a nice apartment on the first floor, with a large dining room, a kitchen and one more room. We also employed a maid.

My childhood in Pardubice was at least in the beginning joyful and I enjoy recalling it. At home we spoke Czech; German was spoken only when my parents didn’t want my sister and me to understand them. But because I took private German lessons from some Mrs. Hochova, I knew German practically from childhood and I even learned that old-fashioned lettering, ‘Kurrent’ [Kurrentschrift, also known as black-letter script]. I took German lessons, along with a friend of mine, with Mrs. Hochova, who was this old, wicked Jewess. I was afraid of her – she had this big, mean dog, a Doberman.

I remember that as soon as my father came home from his travels, the whole gang would get together in a pub or café, and play the card game Marias. He had this notebook, in which he would record how much he had won and how much he had lost. I think that in this respect my mother had a lot of problems with him.

My father was a sales agent for the Kudrnac company, which manufactured various rubber products, and had its head office in Nachod [the company exists to this day under the name Rubena].

He found work here, later in the 1930s when he met my mother, he settled here. I can’t say that we were badly off, we for example had a maid, but we didn’t have a car and on the whole our family wasn’t in the same class with the rest of the members of the family, the rest of the Werners were a somewhat higher class. My father spoke Czech and sometimes German, we never heard even a word of Polish from him.

Meine Mutter und ich haben mit ihm gearbeitet, und je mehr wir gearbeitet haben, umso mehr Gegenstände konnte er herstellen und verkaufen und für dieses Geld für uns Lebensmittel besorgen.

Er hatte damals eine Verbindung zu einem Lebensmittelgeschäft, die haben ihm immer zu teuerem Preis Lebensmittel schwarz verkauft. Brot hatten wir immer. Wir waren tagsüber in der Werkstatt, und wenn es geläutet hat, sind wir schnell in den Verschlag gekrochen.

In der Werkstatt hat er uns versteckt. Er hat für uns eine Art Verschlag gebaut, so dass, wenn jemand die Werkstatt betreten hat, es kamen ja verschiedene Leute; Kunden, der Postbeamte und Lieferanten, und wenn so jemand an der Tür geläutet hat, sind wir in den Verschlag gekrochen.

Der Verschlag war aus Holz und wie eine sehr, sehr große und lange Kiste. Wir hatten darin Matratzen und Decken, und wir konnten darin schlafen. Niemand hat vermutet, dass darin Menschen versteckt sind.

Wenn jemand in der Werkstatt war, mussten wir natürlich ganz ruhig sein, durften nicht husten, und der Reinhold hat sich bemüht, denjenigen so schnell wie möglich wieder hinauszukomplimentieren. Er hat uns die ganzen Jahre versorgt.

Reinhold hat uns nach Hitlers Einmarsch weiterhin regelmäßig besucht. Natürlich hat er auch Angst gehabt, aber er ist trotzdem gekommen. Wie diese Transporte begonnen haben, ist Reinhold zu uns gekommen und hat angeboten, dass er meine Mutter und mich bei sich versteckt.

Er wollte nicht zuschauen, dass man das Kind seines besten Freundes einfach umbringt. Meine Mutter war froh und glücklich, dass er so mutig war, diese Gefahr auf sich zu nehmen. Ich glaube, es gab in Wien wenige Menschen, die so mutig wie der Reinhold waren. In ganz Österreich waren es 88.